Ha akár csak egy hetet is lehúztál irodai melóban, kedves olvasó, akkor bizonyára ismered azt a szituációt, amikor ülsz a géped előtt és éppen valami tök érdekes cikket olvasol a velveten izé az élet&tudomány blogon, és odajön valami fasz és elkezd beszélni hozzád. Ha csak barátkozni, jópofizni vagy ismerkedni akar, akkor könnyű elhajtani, hogy bocs, erre most nincs időm, de ha valami munkaügyben jön, akkor sajnos muszáj vagy figyelni rá legalább egy rövid ideig. Ha nem teszed, könnyen bajod származhat belőle, mert lehet, hogy a főnököd küldte rád valami melóval, vagy ami még rosszabb: ő maga a főnököd.

Ilyenkor az egészséges világlátású irodai gerillában egyetlen érzés dolgozik: minél gyorsabban megszabadulni a nyavalyástól és folytatni az olvasást, és ha van is valami meló, azt majd megcsinálni később. Ez a legveszélyesebb pillanat: ilyenkor ugyanis az ember gyengeségében hajlamos mindent ráhagyni a kollégára, hogy persze, rajta vagyok, megcsinálom, akkor később majd beszélünk, csak tűnjél már el a túróba, mert az internet momentán jobban leköt. Nagyon veszélyes helyzet, mivel könnyen lehet, hogy ekkor a pillanatnyi szükség szorításában akár olyan melót is bevállalunk, amit nem muszáj.

Ezért akármennyire is nincs kedvünk hozzá, kénytelenek leszünk mégiscsak egy kicsit koncentrálni a kollégára. Először is játszunk időhúzásra: próbáljuk meg kérdésekkel összezavarni, hátha rájön, hogy valójában nem is érti pontosan, amit tőlünk akar és ezért visszamegy utánanézni / pontosabb utasítást kérni a főnökétől. Így egyrészt befejezhetjük az olvasást, másrészt felkészülhetünk rá, mivel fogjuk lerázni, ha visszatér. Itt nagy hasznunkra válnak az olyan, örökzöld érvek, mint például "úgy tudom, ezzel valójában a Viki foglalkozik", "mintha az Marci annak idején már kiszámolta volna ugyanezt". Ezeket természetesen a legempatikusabb hangon kell közölni, hogy kollégánk elhigyje, valójában tényleg segítenénk neki, ha tudnánk...

Ahogy azonban még Napólen is veszített ütközetet, úgy bizony a mi csatáinkból is néhány eleve vereségre van ítélve, mivel egyes helyzetekben képtelenség elkerülni, hogy valami munka osztódjon ránk. Tanuljuk meg felismerni ezeket a pillanatokat és villámgyorsan ehhez igazítani a stratégiánk: ilyenkor felesleges az időhúzás, a kollégától úgy tudunk a leghamarabb megszabadulni, ha lényegretörők vagyunk és megmondjuk, hogy értünk mindent, meglesz a munka, és nincs szükségünk további magyarázatra. Ha esetleg mégis lenne, akkor azokat telefonon később is beszerezhetjük.

Az élő beszélgetések elkerülése és lerövidítése különösen fontos olyan kollégák esetében, akik szeretnek sokat beszélni, mindent jól kitárgyalni és megmagyarázni. Ezek a szószátyár alakok a legnagyobb élősködők az emberek idején, az irodák kullancsai. Egyetlen dolgot tehetünk ellenük: beszéljünk velük telefonon (itt bármikor letehetjük a kagylót arra hivatkozva, hogy a másik vonalon keresnek) vagy ami még jobb: emailben.

Most azonban rajtatok a sor, nyájas olvasók, osszátok ki az észt: ti mivel védekeztek a zavaró kollégák ellen?