Ezúttal vendégposzttal jelentkezünk, amit egyik állandó (és megbecsült, szeretett, stb.) kommentelőnk, Mezitlábasfellebezés (a Budapest KáVé blog szerzője) küldött arról, miért volt utolsó tróger az előző munkahelye (köszönjük!). Figyelem, ez nem ilyen munkahelyi terroros nyavajgás: csak a lúzereket terrorizálják a munkahelyükön, az értelmesebbek csak szétunják magukat... :)) Küldjetek még sok ilyet!

Búcsú a multiktól

Vannak azok a helyzetek, amiket biztosan ti is ismertek… Amikor ülsz bent a munkahelyeden és hónapok óta azzal telnek a napjaid, hogy frissíted az indexet, nézed a bloghut, kommentelsz összevissza, és már olyan szarokat is megnézel, mint a nőklapjakafé, meg sztorionlájn… :D:D:D Az ebédidő minimum másfél óra, és ha jön egy feladat a főnöktől, még meg is sértődsz, hogy megzavarja a napi rutint…

Mindezek mellé képzeljetek el egy leáldozóban lévő céget, amelynek süllyedéséről és egyre rosszabb voltáról mindenki, az utolsó takinéni is tud és beszél, csak a vezérigazgató próbálja hangzatos szavakkal és zengő körímélekkel cáfolni, amelyeket persze senki nem hisz el. Egy ilyen körímél arról szólt, hogy valami országos szakszervezeti nagykutya a házának kertjében a mi nagybecsű vezérünkről nevezi el egyik sétányát. És ezt körbeküldte, még képmellékletek is voltak – azzal a szöveggel, hogy ez micsoda megtiszteltetés. Nézzétek, hülyék, hogy micsoda becsben tartják szeretett vezéreteket.

Ehhez képest engem két hétig büntettek azért, mert egy körímélben aláírásgyűjtésre (családon belüli erőszak ellen) hívtam fel a kollégákat. Indoklás: megzavartam őket a munkavégzésben. Pénteken, fél4kor… Legfeljebb azokat zavarhattam meg, akik otthon lekevernek olykor az asszonynak egy-egy sallert, mert ők láthatták, hogy van, aki ezt nem hagyja.

Talán hasonlítsuk már össze a fenti emil és az enyém fontosságát. Persze, tudom, azért büntettek meg és kaptam két oldalas írásbeli figyelmeztetést cégszerűen aláírva, mert én nem a vezér vagyok. Neki lehet hülyeségeket küldeni, nekem semmit sem.

Emellé jött még az is, hogy nagyon szerettem volna értelmes munkát végezni. Mert a gerilláskodás (színes flyerek és egyéb kulturális szóróanyagok vállalati hirdetőre való kipakolása; önkifejezős feliratospólókban értekezletre mászkálás, majd az értekezlet végén a muníció –gyümilé, pogácsa– begyűjtése) már nagyon nem elégített ki. Persze, kaptam feladatokat, amelyek nagyrészt excelekkel való ilyen-olyan dolgok voltak, de nem csak utálom a táblázatokat, de nem is értek hozzá, plusz a végzettségem alapján nem is nekem valók. Hát ott csesztem el őket, ahol csak lehetett, részint nemtörődömségből, részint, mert utáltam, és amit utál az ember, arra nem figyel.

Voltak persze olyan momentumok is, amelyek mellett, ha akartam volna, sem tudtam volna dolgozni. Egy open-air irodában ültem harmadmagammal, két osztállyal körülvéve. Az egyik az infó volt, a másik a pénzügy. Az infón nagyrészt pasik voltak, harminc és ötven között, és az összes sztereotípiát felvonultatták. Rövidgatyás zokniszandálos izzadtságszagútól a kopaszodó, magát macsónak gondoló családapáig minden volt. Ez utóbbi egy külön modoros-posztot megérne, mert fennen hangoztatta, hogy ő így meg úgy rendszabályozza az asszonyt, majd egy telefonbeszélgetés végén méltatlankodott, hogy az asszony nem vesz neki sört, pedig épp a boltban van, miért esik vajon nehezére levenni a polcról. Rendszabályozás, aha… Ugyanő hangosan olvasta fel az indexcímlapot és a velvetet is, és a híreket általában a „sunáznám” illetve a „bikicsunáj” kifejezésekkel kommentálta.

A pénzügyes „lányok” meg negyven és a nyugdíj közötti nénik voltak igazándiból, és leginkább az jellemezte őket, hogy folyamatosan püfölték a régi típusú szalagos számológépüket. Mindezek mellett különféle témákat is kitárgyaltak, a szüléseiktől kezdve a befőzés-uborkaelrakásig mindent.

És az ember lánya/fia ilyen hatásokkal körülvéve próbáljon meg akár csak rutinfeladatot is elvégezni. Lassan ki tudtam találni a zenékről, hogy az infón, vagy a pénzügyön csörög-e a mobil. Az EDDA- „tenemérzed ezt a kínt, nem voltál féltékenysoha” (nem tudom a szám címét), és a VUK, illetve a magyar népmesék (ez utóbbi tényleg jó) a pénzügyesek csengőhangjai voltak, a Bumfunk, vagy mifene MC’s Freestyler-je, meg a különféle, de 5 évnél már régebbi tuctuccok az infón csörögtek.

Továbbra is szerettem volna értelmes (és értékes) munkát végezni. Azonban amikor ezt a szándékomat kinyilvánítottam, egyértelmű választ kaptam: ha én szeretnék fentebb jutni, akkor annak ára valakinek a széke lesz. Márpedig a székét senki nem adja önként. Úgy tudtam volna fentebb lépni, ha nem vagyok feketeseggű a vezérnél, de még a próbaidőm alatt (2008) az lettem, mikor egyszer sapkában voltam bent, és személyesen a titkárnője által – aki egyébként egy kielégítetlen, 35éves fapicsa – „lettem megkérve” a sapka levételére. Hm. Azért elgondolkodtam, hogy egy vezérigazgatónak mennyi mindenre lehet ideje a vállalat irányítása mellett, illetve vélhetően egy leszállóágon lévő cégnél nem biztos, hogy irányításról beszélhetünk, hiszen a lejtőn is a gravitáció segít a haladásban, ugye.

Falak előtt álltam tehát, így az értelmetlen harc és széllel szemen hugyozás helyett inkább úgy döntöttem, lelépek. Fiatal vagyok, nem tépik éhes kölkök még a szoknyám szélét, így eljöttem egy olyan irodába, ahol ketten vagyunk mindössze. 30ezerrel kevesebbet kapok, de külön helységben ülök, normális feladatokat végzek, olyanokat, amelyeknek eredménye is van, értékes, és a szakmámba vág. Szeretem is ezeket a feladatokat, a főnököm is nagyon rendes, egy rossz szavam sem lehet.

Egyet megtanultam: ha csak lehet, messziről kerülni fogom a multikat.

                                    mezítlábasfellebbezés