(Az alábbi írás egy inkognitóját megőrízni kívánó olvasónktól jött).

Cégünk hamarosan új irodaépületbe költözik. Nekem is szép Duna-parti panorámám lesz. Mostanra gyakorlatilag egyedül maradtunk a régi irodaházban. Egészen különleges, már-már szürreális élmény egy belvárosi, de kihalt épületben dolgozni. Ebben az üres térben még jobban felerősödnek azok a kényszerszokásaim, amiket egy zsúfolt közösségben el kell nyomni. 

A munka kompromisszum. Azt hiszem, idővel a normális emberek jelentős részében felerősödnek ezek az ellentmondások, amiknek a vége vagy mid-life crisis lesz, vagy pszichoszomatikus betegségek vagy csak felmondanak és egyik napról a másikra elmennek festőnek (mint Gaugin) vagy kivándorolnak pincérnek Kanadába, esetleg masszőrnek Indiába. A magam kényszerszokásait is ilyen tüneteknek tartom, amelyet néha már-már perverz örömmel vizsgálok. Gyakorlatilag mindenkinek vannak ilyen szokásai: vannak, akik a szemükkel „tikkelnek”, az egyik volt főnökasszonyomnak a feje rángatózott, a másik mániákus kézmosó volt, a harmadik kényszeres éjszakai életet élt, míg megint egy másik azt vette a fejébe, hogy hegedűművész lesz. Az „olcsó drogosok” pedig fejükbe vették, hogy ha majd elkezdenek salsázni, akkor betör az életükbe a kubai napfény íze és egyből elönti őket a negédes életérzés. Nem véletlenül van annyi bankos a salsások között. Csak bele ne fulladjanak a saját cukrukba.

Nekem egészen érdekes kényszerszokásaim vannak. Például minden reggel fél hétkor kelek és negyed órát jógázom. Mindig ugyanazzal a busszal szeretek menni és mindig ugyanazon az ajtón szállok fel. A munkahelyemen szinte soha nem használom a liftet, hanem gyalog megyek fel az emeletemre. A kollégáknak hangosan köszönök és mindegyikkel egyesével kezet fogok, de olyan negyed óra múlva elmegyek a férfi mosdóba és szappannal kezet mosok. Egymás után kétszer. Soha nem használom a mi emeletünk wc-jét, hanem az épület egy másik, jelenleg elhagyatott részébe járok a dolgomat végezni. Mégpedig szertartásosan. Használat előtt mindig letörlöm az ülőkét és vastagon befedem papírral. A dolgom végeztével alaposan letörlöm mindenem és ha esetleg foltosabb nagydolgon vagyok túl, akkor mintegy pelenkaként használom a papírt, amíg haza nem érek és le nem zuhanyozhatok. Szinte mániákusan utálom ugyanis a testnedveket. Pisilés után is megmosom magam, különösen most, hogy nem kell attól tartanom, hogy rám nyitnak.

Ebédelni kizárólag külső helyszínt választok, mert szerintem a mi menzánk ehetetlen. Szinte kizárólag salátákat eszek, olivaolajjal, sajttal és rukkolával. Ebéd után bedugom a fülembe a fülhallgatót és kizárólag elektronikus zenét hallgatok. Ilyenkor alig lehet hozzám szólni, de legalább egy kicsit tudok haladni a munkámmal. Mivel az európai tőkepiacok korán zárnak, ezért öt óra után már nagyon fészkelődöm és pontosan negyed hatkor elkezdem lekapcsolni a gépet.

Az esti szokásaimról (mert azok is vannak) most nem számolok be, mert azok nem kapcsolódnak szorosan a munkavégzéshez. Amiről viszont hamarosan beszámolok, hogy milyen különös tevékenységeket lehet folytatni egy kihalt irodaépületben.

Addig is, sorstársam, neked milyen kényszerszokásaid vannak? Hogyan éled túl a hétköznapokat és mindez a túlélés milyen hatással van a pszichédre?