Manapság már a legtöbb munkahely kínál valami sportolási lehetőséget a gályar.. izé, alkalmazottainak. Ha a tiéd még egy nyamvadt konditermi bérletet se ad, akkor valószínűleg balek vagy, úgyhogy ugrálni legfeljebb a Munkahelyi Terror blogra mehetsz, muhaha :DDD. Most viszont nem az ilyen magányos sportokról lesz szó, hanem az olyan aljas húzásokról, mint a kollégáknak szervezett csapatjátékok. Ezeknek két alfaja van: amikor a cég szervezi és fizeti őket, illetve a még rémisztőbb "önkéntes" változat, amikor a munkatársak egyszerűen csak elmennek együtt, gyakran a saját költségükre (jóságos atyaég!!!) mondjuk focizni.

Kérdés: járjunk-e az ilyenekre?

Az élettel kicsit az is a baj, mint a munkával: egy idő után marha kiszámíthatóvá és unalmassá válik és hát félek, hogy ez a folyamat elérte már a Munkakedv-blogot is, mivel feltehetőleg a törzsolvasók már egy emberként vágják rá:

- természetesen nem, mivel vannak saját barátaink is, akiket - a kollégáinkkal ellentétben - mi választottunk és velük is el tudunk menni focizni, valamint

- természetesen nem, mivel ez is csak a rabszolgatartóink egy újabb trükkje, hogy jobban, családiasabban érezzük magunkat a munkahelyünkön és még több időt és még hatékonyabban dolgozzunk ott, aminek a valamirevaló irodai gerilla kötelességtudatból ellenáll.

A dolgot annyival azért árnyalnám, hogy ha a munkakerüléshez kicsit professzionálisabban állunk hozzá, és nem ultrarövidtávon optimalizálunk, hanem hosszabb távon szeretnénk csökkenteni a munkaterhelésünket, akkor a munkahelyi sportra tekinthetünk úgyis, mint egy jó befektetésre. De ez szigorúan csak bizonyos körülmények fennállása esetén lehetséges: ha fejesek is járnak. Ekkor ugyanis megpróbálhatunk bevágódni náluk. Ehhez az alábbi dolgokra van szükségünk:

1) Legyünk jók az adott sportból. A főnökök gyakran ilyen teljesítménybuzi mániákusok, vélhetően ők maguk is jók az adott sportban, különben nem járnának. Ezért, ha mi is jók vagyunk, azzal kivívjuk az elismerésüket és ösztönösen azt fogják hinni, hogy a munkában is ugyanilyen pengék vagyunk. De még ha nem is, akkor is elnézőbben lesznek velünk ezen érdemeinkre való tekintettel. Ne higgyük, hogy ez csak városi legenda, én konkrétan ismertem egy csávót, akinél az egyik legfontosabb kiválasztási kritérium az volt a beosztottjainál, hogy fognak-e járni vele teniszezni, de olyan előléptetésről is hallottam már, amiben a kosárlabda-csapat tagság meghatározó szerepet játszott,

2) De azért túl jók se legyünk. Vagyis arra vigyázzunk, hogy a főnöknél ne legyünk jobbak. Itt ráadásul óvatosnak kell lenni, mert a legtöbb ilyen góré akkor értékeli a sikert, ha úgy érzi, hogy kemény ellenfelet győzött le, nekik el kell játszani, hogy tényleg keményen próbáltuk lenyomni őket, de nem sikekrült. Bár persze van a főnököknek az ilyen szánalomkapitány típusa is, aki akkora nyomi volt egész életében, hogy minden percben apró győzelmek kellenek az önbecsülésük fenntartásához, ezeknek nyugodtan feküdjünk be teljesen,

3) Nyaljunk be verbálisan is. A legkiválóbb teljesítmény is egy kalap szart ér marketing nélkül, szóval a biztonság kedvéért azért erősítsünk rá pár nyelvcsapással is a fentiekre, és a fejesek minden egyes gólját kommentáljuk egy félhangos, de azért jól hallható "nagyon szép volt, Laci!"-val.

Persze ennek az egésznek azért komoly kockázatai is vannak:

i) Kiismernek. Sajnos az emberek személyiségtípusa eléggé átjön a sportolási stílusukon, akármilyen labdajátékról is legyen szó. És mivel ha egy ilyen szennyblogon lógsz, akkor jó eséllyel valami tinglitangli, komolytalan juppiköcsög hülyegyerek vagy, ezért elég nagy a veszélye, hogy ez a focizási stílusodból is látszódik. Márpedig az eredményes munkakerülés egyik kulcsa éppen a kifürkészhetetlen pókerarc lenne,

ii) Sérülést okozol a főnöknek. Ez testi és lelki sérülés egyaránt lehet: véletlenül megbotlik a lábadban, vagy egyszerűen csak besértődik, mert eltaláltad labdával, és pikkelni fog rád, ami jelentősen megnehezíti a munkák elsunnyogását. Ugyanez előfordulhat a többi kollégáddal is, hasonló, bár kevésbé súlyos következményekkel. Bár igaz, hogy a pályán bosszút állni egy szándékos faulttal néha nagyon jól esne, de ne feledjük, Irodai Gerillák Iskolája CCXLII. lecke: soha nem tanúsítunk nyílt ellenállást, csak akkor támadunk, ha az ellenségnek nincsenek lehetőségei a visszacsapásra,

iii) A főnök korrekt arc, és a sporton nem lehet nála bevágódni. Mert hát vannak ilyen megvesztegethetetlenek is. És akkor feleslegesen pazaroltuk erre az időnket.

Összességében én inkább azt mondanám, hogy ne járjunk a kollégákkal sportolni, mert a kockázatok ellensúlyozzák az előnyöket, viszont ha akkora a csoportnyomás, hogy tényleg nem tudod elkerülni vagy megakadályozni, akkor Leninnel szólva állj az élére és csapj fel szervezőnek. Ez az ún. "stréber" figura, amit nehéz igazán jól megjátszani munkakerülés szempontjából, de nem lehetetlen, erről majd később.

Most viszont rajtatok a sor, kedves irodai gerilla harcostársaim, írjátok meg a kommentekbe, ti miért (nem) jártok a céges sportra!